Kedves Olvasóm!
Örülök, hogy itt vagy. Először is hadd mutatkozzak be Neked. Sorbán-Paragh Anita vagyok. Utazó édesanya, aki megtanulta, hogy a legszebb történetek nem a könyvekben, hanem az utazások porában és a gyerekek nevetésében rejtőznek.
Amikor elindultunk a lányokkal – Sárával és Flórával – sokan kérdezték, hogyan tudunk helytállni idegen tájakon. A válaszunk mindig ugyanaz volt: a biztonságot nem a falak jelentik, hanem a szövetség, amit mi négyen alkotunk. Ahogy követtem, hogyan válnak számukra a néma kövek történetmesélőkké, a pálmák táncosokká, a füstölőkkel az égbe engedett gyermeki imák valósággá, rájöttem, hogy ez a fajta rácsodálkozás az, amit egyszerűen nem hagyhatok elveszni.
A könyvírás gondolata egy különleges pillanatban született meg. Japánban voltunk, a hegyek ölelésében, ahol a fagyos télben Sárával és Flórával éppen hóembert építettünk. Ahogy a hókupacokból életre kelt a kis barátunk, és a lányaim ujjongása betöltötte a csendes, hűvös levegőt, hirtelen világossá vált: ezek a pillanatok – legyenek bárhol a világon – alkotják az életünk igazi szövetét. Akkor döntöttem el, hogy ezt a csodát papírra vetem.
Így születtek meg ezek a mesék.
Nem útikönyvet írok, hanem a mi közös „szív-iránytűnk” lenyomatait. Azért születtek, hogy megörökítsék azokat a pillanatokat, amikor a karácsonyi húsleves illata egy idegen lakásban is otthont teremtett, vagy amikor egy hosszú nap végén, fáradtan, de mégis tele csodával, négyen fogtuk egymás kezét.
Mit szeretnék ezzel átadni? Azt a hitet, hogy a világ egy végtelenül csodálatos hely. Azt a bizalmat, hogy ha egy család egységes, bárhol otthonra találhat. A célom, hogy ezekkel a sorokkal ti is megtaláljátok a lassítás örömét, a kérdések erejét és azt a mély békét, amit mi a világ túlsó felén, a hóember építése, a tengerparti homokozás vagy éppen a dzsungelkaland közben leltünk meg.
Ez a könyv meghívás egy közös utazásra. Ez nemcsak az én kislányaim története, hanem a tiétek is.
Lassan, meséről mesére. Indulhatunk együtt?
Anita
